Idén igyekeztem a korábbi évek gyakorlatával ellentétben egy kicsit tudatosabban készülni. Így került sor a következő túrákra:

Ez utóbbi 4 túra valahogy majdnem mindig az utolsó pillanatban dőlt el, így végül egyedül mentem. A K30/K100 útvonalakon szoktak szervezett versenyt is csapni, korábban így jártam ezeken a helyeken, de most nem akartam alkalmazkodni az általuk kitalált időpontokhoz. Sőt, a K100 útvonalán jól látható, hogy Vácduka és Rád között van egy gyalog (meg persze MTB-vel :-) ) járható út, amit ki is használtam, egy felesleges kerülőt így megspórolva.

Lényeg a lényeg, abban a reményben indultam el az idei maratonra, hogy reméltem, sikerül javítani a korábbi időkön.

Innentől felpörögtek az események: szokás szerint a rajtnál a depóból nem indulhattunk el pontban 9:00-kor, mivel akkor még csak a verseny indul. Valahogy így festett:

Aztán 9:15-kor lassan elindult a maraton eleje is, az a rész ahol én álltam a kmóra szerint 9:22-kor. Mint mindig, most is lassú rajt kellett volna legyen Zamárdiig (tilos előzni), de azért ezt nem sokan tartották be. Ugyanezen a szakaszon szoktak jönni a sajtófotósok és végigvillantanak sok-sok embert; LGee ki is keresett engem:

Idén 5 frissítőpont volt:

Nagyjából Balatonfürednél (160. km környéke) kezdett el jobban esni az eső, és ennek hatására konzekvensen le is állt a kmóra. ;-) Aztán már újra a hetesen karikázva a cél előtt kb. 8 km-rel újra bekapcsolt. Így a következőket mérte: idő 6h24m42s, táv 168 km, átlag 26.1 km/h, max 49.8 km/h.

Szervezett versenyről lévén szó, a tényleges táv változatlanul 209 km volt, és a célba 18h előtt sikerült beérni, ami azt jelenti, hogy sikerült megjárni az egészet 8h29m alatt! :-) Összehasonlításképpen, a korábbi években az idők így alakultak: 2012-ben 9h45m, 2011-ben 9h51m, 2010 9h29m.

Hivatalos eredmények erre.

Az utazást a szigoru.hu baráti társaság szervezte (itt nem utazási irodára kell gondolni, tényleg csak a buszt, szállást, síbérletet intézték — kb. a Ryanair sielős megfelelői lehetnének… :-P), Facebookos továbbküldős üzenetből értesültünk a lehetőségről. A magyar határtól kb. 500 km-re lévő síterepre busszal utaztunk az SCH elől. Hivatalosan 7:00-kor volt gyülekező, és 7:15-kor indulás, már itt csúszott a program. Az odautazás amúgy eseménytelenül telt, nem számolva a szokásosan 10 percesnek kikiáltott 3-4 óránkénti megállásokat, amik rendszerint 2 óránként és jó fél órasak voltak, elsősorban a cigizők igényeit kiszolgálva.

Ennek eredményeképpen 17:30 helyett inkább 20:30 körül érkeztünk meg a szállásunkra (Pahuljica panzió), amiben viszont sok kivetnivalót nem találtunk: az igényelt kétágyas szobában történetesen egy franciaágy, egy sima ágy és egy kihúzható heverő is volt, saját fürdőszoba, általunk megszokott (és nem a bosnyák közvécék kategóriájába eső) mellékhelység. Wifi csak a földszinten, de ott ingyen.

Az árak első hallásra valóban a hazainak feleltethetők meg, kettőnknek egy vacsora (főétel, köret, ital) 15 euróból kijött (a helyi konvertibilis márkát a legtöbb helyen 1:2 arányban simán váltják, mi nem is vettünk otthon külön márkát).

Este még gyorsan körbejártuk a környéket: a panziótól pár perc sétára közért is található, mely persze vacsora után már zárva volt.

Reggel 9-kor megkaptunk mindenféle mizéria nélkül a heti síbérletet (vö. Franciaország, ahol a fényképes bérletekkel állandó gond van csoportok esetén: fényképet kell vinni, majd a helyi serpák ragasztgatják be a bérletre a fényképeket, így tipikusan órák mennek el a drága síidőből az első nap), és miután szert tettünk egy ingyenes sítérképre, nekikezdtünk a pályák felderítésének.

Sajnos még délután is erős köd volt, így egész nap nem járt több felvonó. A síterep keleti oldalán található szállásunkról először egy tányéros (ez u.úgy nagyot ránt mint a szlovák társai, némi nosztalgikus érzést kiváltva azokból akik már nem először találkoznak a jelenséggel) és egy 6 fős üllős liftet próbáltunk ki. A helyi nevezéktan érdekessége, hogy a felvonókat ékes szerb nyelven — de (a turisták kedvéért) legalább nem cirill betűkkel — azonosítják, a sítérkép pedig egyszerű betűkkel azonosítja őket. A megfeleltetésre a sítérkép alján lévő apróbetűs táblázat ad lehetőséget.

A pályákat szerencsére mind a térképen, mint a valóságban számokkal azonosítják, bár a kijelzés meglehetősen visszafogott: a pálya száma csak hébe-hóba van kijelezve. Az esetek többségében egyszerű kék/piros/stb (a pálya nehézségére utalva) színű póznák jelölik a pálya határát. Ez alól is vannak kivételek, ott egyszerűen abból lehet tájékozódni, hogy merre nincs (vagy kevesebb) a szűzhó.

Délután aztán a szomszédos völgybe is ellátogattam (az "mi" völgyünk aljából induló felvonó tetejéről kényelmesen át lehet csúszni), ahol modernebb, plexiüveggel fedett felvonóval szállítják fel a sportolókat. A kijelzést itt se vitték túlzásba, harmadik nekifutásra sikerült úgy letalálni a pályán, hogy sehol se kellett visszagyalogolni. Úgy tűnik helyi marketing-trükknek számít, hogy a pálya elkanyarodik, de az egyenesen továbbsíelőket is várja egy étterem, ahonnan viszont vissza kell gyalogolni egy keveset. A liftek nyitvatartását úgy tűnik sehol se rögzítik írásban, de egy angolul beszélő szerb szerint az íratlan szabály a 16:00-s zárás (hétvégén 12:30). Szerencsére mi hetfőtől péntekig síelünk, így a szokatlanul rövid hétvégi nyitvatartás minket nem érint. A nap végén felkerestük a már említett boltot: 8:00-21:30 a nyitvatartása, így a 9 órás felvonó-nyitás előtt, vagy azok zárása után is kényelmesen lehet vásárolni. A mai kedvenc a 2l-es helyi sör, amiért kb. u.annyi eurót kellett kifizetni, mint Brüsszelben egy 3decis testvéréért. :-)

Reggel megvaxoltattam a lécemet, meglepő módon a szervízben csak egyszer kellett mutogatás nélkül elmondani, hogy mit akarok, egyből értették. Délelőtt a már tegnap megismert pályákon síeltünk, sajnos egyelőre úgy tűnik, hogy a szállásunkhoz vezető völgybe visszajutni a nyugatibb völgyekből továbbra se lehetséges rendes pályán: a nap folyamán 2 megoldást is kipróbáltam, de mindkettő szűzhavas síelésbe torkollott.

Ebédre újfent valami egyszerűt akartunk enni, de kezd körvonalazódni a helyi szabály: minden étel 5 euró körül van, ennyi pénzből viszont bőven jól lehet lakni. Jelen esetben két kolbászt kértünk (gondolva, hogy elég kenyérrel egy könnyű ebédre jó lesz), mire kihoztak 2 tálat, a tálakon 4 kolbásszal, hasábburgonyával, salátával, hagymával, pitával…

Délután sikerült felfedezni a tegnap még nem érintett pályákat: mint kiderült a felvonók aljában itt nincs információ arról, hogy milyen felvonók üzemelnek, de interneten meg lehet nézni, és az az információ tényleg naprakész. Kipróbáltam egyet az olimpiai pályák közül is — nem lepett meg, hogy ezek normális fekete/piros pályák, ha nem lenne kiírva, hogy olimpiai, észre se venné az ember.

Valamint tanultunk 2 új hasznos szerb szót: konobar = pincér, és naziv = név.

Délelőtt a hozzánk legközelebb eső, majd a tőle nyugatabbra lévő völgyben síeltünk: az idő kifejezetten szeles volt, így az üllő felvonókon a kilengés jól érezhető volt. Annyira, hogy miközben beültünk "ebédelni" egy forró csokira, le is állították a két völgy üllő felvonóit, ezáltal gyakorlatilag egyetlen tárcsás használatára kötelezve mindazokat, akik még időben nem startolak el a síterep nyugati felén fekvő olimpiainak titulált pályákra.

Pánikra persze semmi ok, így esett meg, hogy e tárcsás felvonó mellett kipróbáltam egy sífutó utat is, ami végül lesikló léccel is síelhető volt: tehát ma is találtunk új pályát.

Amúgy ez a lezárás kellemes nosztalgikus hangulatba sodorta a társaság jelentős részét: a folyamatos tárcsás felvonó-használat, a többperces várakozási idők érdekes módon mindenkiben a régi szlovák síterepek hangulatát idézte fel.

Azokat, akik a szomszéd völgyben rekedtek volna, állítólag kisbuszokkal hozták át hozzánk — úgy tűnik nagyon sürgősnek tartották a szeles időben az üllőliftek leállítását. Ennek ellenére azért az alsóbb szakaszokon ma is volt csendes, napsütéses idő, így volt lehetőség fotózkodásra. A szervezők az utolsó utáni pillanatban értesítettek SMS-ben, hogy 2 euróért bevisznek "bulizni" Szarajevóba: ezt mi kihagytuk, mivel inkább pihenésre vágytunk az egész napos síelés után; illetve várost nézni önállóan csak úgy lett volna értelme, ha előbb utána olvasunk, hogy mit lenne érdemes megnézni.

Ma kifejezetten zord időjárást kaptunk, egy fél órát leszámítva egész nap esett a hó (és így nem sütött a nap). Ami viszont pozitívum, hogy alig volt szél, így újra járt az összes felvonó.

A mai síelésre vittem GPS-t is: az 1916 méteres csúcsot sikerült 1904 méterre megközelíteni, valamint a teljes nap folyamán 54.6 km-t síelni, amivel teljes mértékben meg lehetek elégedve, ha belevesszük, hogy ebben volt egy egy órás ebédszünet is.

A hóesés amúgy egész előző nap is folytatódott, és ez rámutatott a bosnyák pályakarbantartás egy gyengéjére is: a pályákat délután/este ratrakolják, így az egész éjszakás hóesés után vagy 10 centi szűzhó borította az amúgy ledolgozott pályákat. Persze a népszerű szakaszokon a síelők ezt gyorsan ledolgozták.

Ezen kívül megjött a magyarok következő turnusa, akik csütörtök estétől vasárnapig maradnak, az egyik felvonón pl. szarvasi pálinkával kínáltak.

És egyben az utolsó. A terv az volt, hogy reggel síelés előtt becuccolunk a buszba, síelünk amíg járnak a felvonók, majd 4 után indulunk haza. Hogy ez jó ötlet volt-e vagy nem, az kérdéses: jó volt kihasználni a lehetőségeket, de a -tizenvalamennyi °C, az erős szél és a köd (röviden: a helyhez képest is ridegnek számító időjárás) azért kissé rossz szájízt adott az utolsó napra.

Ennek ellenére sikerült betartani a régi szabályt, hogy utolsó nap óvatosan: senki nem sérült meg, és aránylag időben el is tudtunk indulni hazafelé.

A nagy kérdés adott: jó ötlet-e Jahorinára menni egy jól bejáratott osztrák/francia/stb síterep helyett?

Én a következő előnyöket láttam:

Persze vannak hátrányok is, amit érdemes figyelbe venni, ha az ember kompromisszumképtelen:

Pár ár-referencia (TL;DR: 2 KM kb. = 1 EUR):